Az a helyzet, hogy mi édesanyák tudunk a legkegyetlenebbek lenni egy másik anyatársunkkal, könnyen mondunk ítéltet, vagy törünk pálcát valaki felett, mert az nem úgy csinálja a dolgokat, ahogy mi. 

Szerintem ott kezdődik a probléma, hogy ha valaki elmondja az álláspontját egy dologról, azt sokan hajlamosak személyes támadásnak venni, és egyből védekező üzemmódra kapcsolnak. Például ha valaki leírja a külön gyerekszoba előnyeit, és hogy ezt miért jó NEKIK, biztos, hogy lesz olyan a másik táborból, aki elmondja, hogy ez miért rossz, és nekik miért vált be jobban az együttalvás. A kulcsszó az egész történetben a NEKÜNK. A legtöbb esetben nincs is tökéletes válasz, vagy megoldás egy adott helyzetre, hiszen mások vagyunk, más személyiséggel, más élethelyzettel, más gyerekkel, más gondokkal. Így ami valakinél bevált, az lehet, hogy nálad nem lesz opció, és nem azért, mert az egyik rossz, a másik pedig jó, hanem mert mi magunk vagyunk mások.

Ugyanez a helyzet a mostani kialakult szituációban is. Észrevettem, hogy elkezdődött a kinek a sorsa sanyarúbb játék, egymás kiosztása, és egymás megítélése egy kép, vagy poszt alapján. Ez is olyasmi mint a természetesszülés-császár, szoptatás-tápszer, hordozás-babakocsi kegyetlen Bermuda háromszöge....

Először is látunk kell, hogy a mostani szituáció a legtöbbünk számára megterhelő, stresszes, bizonytalan, és aggodalmakkal teli, tehát alapból is jóval feszültebbek vagyunk, mint általában. De kérlek, ne egymáson vezessük ezt le! Mindenki máshogy próbálja oldani magában a felgyülemlett érzelmeket, ráadásul most nincsenek is meg a szokásos levezető folyamatok, mint a futás, edzés a szabadban, kimozdulási lehetőségek, személyes baráti beszélgetések.

Legyünk egymással kicsit empatikusabbak, és gondoljunk abba bele, hogy most is különböző élethelyzetben lévő emberek próbálják feldolgozni történteket. Van, aki egészségügyi dolgozó, és hetek óta nem meri megölelni a kisgyerekeit. Van, aki otthon van 3+ különböző korú gyerekkel, és egyszerre próbálja a sulisat tanítani, az ovissal foglalkozni, és a pár hónaposat ellátni, miközben nincs segítsége, és ott vannak még a napi rutinfeladatok vagy a munkája. Van aki nagyon boldog, hogy végre otthon lehet a család, tök kreatív, simán letudja foglalni a kisgyerekeit, és szívesen oszt meg feladatötleteket. Van, aki várandósan 35 négyzetméterre szorult be egy panel lakás 10 emeletére egy örökmozgó hiperaktív, vagy speciális nevelésű gyerekkel. Van, aki a vírus miatt elveszítette az édesapját. Van, aki egyedülálló édesanya, és elveszítette a munkáját, nagyszülőkhöz pedig nem mehet segítségért. Van aki jól bírja a zsivajt, és humorral oldja a feszkót, és van, aki úgy érzi, hogy megszűnt minden személyes tere, és nem találja magát a rengeteg teendő közepette. A sort a végtelenségig lehetne sorolni. Szerintem látszik, hogy ebben a sok különböző élethelyzetben egy tanács nem lesz mindenki számára megfogadható. Csak gondoljunk kicsit bele a másik helyzetébe, mielőtt a maradék életkedvét is elvennénk valakinek...

Attól, hogy valaki posztol egy vidám képet, és megossza, hogy milyen klassz dolgokat csináltak ma együtt, nem jelenti azt, hogy ő sosem fáradt, és hogy minden napja egy unikornis szivárvány, csak segíteni szeretett volna pár ötlettel.

Attól, mert valakit megvisel időnként, hogy 0-24/7 mindenki számára rendelkezésre kell állnia, és a kis szabadidejét is elveszítette bizonytalan ideig, még nem rossz anya, csak elfáradt.

Attól, mert valakit idegesít a bezártság, és a gyerekei folytonos fel-le szaladgálása 35 négyzetméteren, még nem azt jelenti, hogy utál együtt lenni a gyerekeivel, csak egy kis szusszanásra vágyik.

Attól, hogy valaki anyaként beszél a negatív oldaláról is a kialakult helyzetnek, és valóban nem élvez minden egyes percet a családjával összezárva, még nem szeretetlen, őznő gyerekgyűlölő, csak szüksége lenne egy kis nyugalomra.

Attól, mert valaki kertes házban lakik, és emellett adódnak negatív gondolatai, nem kell rákontrázni, hogy de bezzeg ennek és annak mennyivel rosszabb, és hogy neki nincs is joga az érzésihez. 

Attól, mert valaki vidám, vicces képeket oszt meg, még nem jelenti azt, hogy őt nem viseli meg a helyzet, csak így próbálja túlélni. 

Szóval csak azt szerettem volna mondani, hogy ne ítélkezzünk, és legyünk kedvesek egymással, mert sosem tudhatjuk, hogy min megy éppen keresztül a másik, nem vagyunk egyformák, máshogy éljük meg ezt a helyzetet, és az biztosan nem segít, ha még mi is egymás torkának esünk. Peace